Akik túl korán jönnek. Piciny gyermekek... Várjuk őket, na de azért ennyire nem! 

Nem is tudom, hogy milyen érzés lehet 40 hétig hordani egy gyermeket. Vagyis kettőt... De az ikrek amúgy is, általában korábban jönnek. Hányan vagyunk hasonló helyzetben... Előtte sosem gondoltam bele, hogy milyen megpróbáltatáson mennek keresztül ezek a szülők és kisbabák. Általában kapjuk a hírt, hogy túl korán jött, aztán pár hónap után, hogy szépen megnőttek és otthon vannak már. De mi történik ez idő alatt? Sok megpróbáltatás, sírás, aggódás és küzdelem... A legapróbb dolgoknak örülünk, amik más babás szülőnek természetes dolog. Pisil, van széklete, lélegzik magától, eszik 10-15-20 ml-t, nyitott inkubátorba került, kézbe lehet venni stb... De a tapasztalat megvan, most már én is másképp gondolkodom! 

Ma beszéltünk a főnővérrel. Új helyen vagyunk, mert a kórház átköltözött, ezért mindent elmagyarázott, hogy mit hol találunk, mik az új szabályok. A beszélgetés végén, elmondta nekünk, hogy tudja, hogy nekünk kicsit másképp kell gondolkoznunk és nehezebb nekünk. Más az időbeosztásunk is, a 3 óránkénti látogatás meg a fejés miatt is. De erősnek kell lennünk, mert a gyermekeinknek olyan apukákra és anyukákra van szükségük, akik nincsenek összetörve és pozitívan gondolkodnak. Mert ezzel tudunk rajtuk a legtöbbet segíteni! Az önvádaskodást is felejtsük el, mi nem tehetünk róla, megtörtént és kész. Csak pozitívan és előre!

De nem is rólunk van most szó, hanem róluk. Mert ők igazi hősök! Nagy küzdelem ez az élni akarásért. Úgy gondolom, hogy fejet hajthatunk, minden egyes korán született gyermek előtt. Akik megvívják a harcukat már az életük legelején és győztesen térnek majd haza, otthonukba a családjukhoz!

A helyzet a következő... Jómagam elhagytam a kórházat... 40 nap után! Életemben sosem voltam kórházban ezelőtt, úgyérzem most sikerült bepótolni ezt az időt. A végére azt mondanám, hogy egész kellemes volt. Kivéve az ablakom alatti építkezés zaját. Meg a reggeli fél 8-as viziteket. Meg a morcos nővéreket (tisztelet a kivételnek!)... De amúgy az ágy kényelmes volt, a szoba kicsi volt, de a célnak tökéletesen megfelelt. Egy kicsit hiányzik... Már csak abból a szempontból is, mert így be kell járnom a kórházba, és nem vagyok 1 perc alatt a folyosó végén az osztályon. Most egy kedves ismerősömnél lakom, aki befogadott és közel lakik a kórházhoz (ezer hálám neki!). De az egész nap csak jövés, menés, fejés, alvás! Az ilyen fárasztó napok után éjjel az ágyban már a gondolkodásra sem jut időm. Ami nagyon jó, mert nem akarok sem a múlton, sem a jövőn gondolkodni. Csak a jelenen!

A picik szépen növekednek, Hédus 1990 gramm( mai mérés), Lénus 1420 gramm (ez pár nappal ezelőtti mérés). Mindketten átkerültek nyitott inkubátorba és mostmár szabadabban lehet őket kivenni, így egyre több a babusgatás is! Lénuska most éppen egy fertőzéssel küzd, de ő áll nyerésre természetesen, és az antibiotikum kúra után ismét a mi kis virgonc Kisbékánk lesz. Hédike nagyon ügyesen eszik már cumiból, 10 ml tej amit megbír enni nagy küzdelemmel, de ez a mennyiség is majd egyre több lesz. Az őssejtterápia pedig még mindig folyamatban van, sikerült már lefordíttatnunk a leleteket angolra, már csak a Madridi klinika visszajelzésére várunk, hogy beveszik-e a kísérleti programba Szivecskét. Mi nagyon bízunk benne! Hát ez a helyzet...

,, Minden egyes nap új kezdetet rejt, és nincs olyan szörnyű sötétség, amelynek a végén ott ne pislákolna a remény. "

Lehet... Őssejtkutatónak vagy neonatológusnak kellett volna tanulnom. De sajnos a biológia, sem a kémia nem volt az erősségem az iskolában. Inkább a történelem és az irodalom, de ezekkel sokra nem mennék... De lehet az is elég lett volna, ha nővérnek tanulok. Akkor lehet, hogy többet lehetnék velük. De sajnos a vér látványa is megszédít néha...

Mert így csak várunk, várunk, várunk... De nem történik semmi. Várunk az orvosra, várunk az eredményekre, várunk a sejtbank visszajelzésére. Csak várunk... A tehetetlenség a legrosszabb...

... vagyok én. Mármint a saját a helyzetemben.

Ma egy hónapja, hogy megszülettek ezek az apró angyalok. Szinte hihetetlen, hogy ennyi idő eltelt már. És ezek a pindurik már nem is annyira pindurkák, Szivecske 1670 gramm, Kisbéka 1270 gramm. Szépen gyarapodnak, csak jó valamire ez az anyatej!

Rutinosságom pedig abban mérhető, hogy már sok mindent csinálhattam velük. Először is már egyre sűrűsödnek azok a kézbevételek. Fél órát tarthatom őket, de ez az idő egy pillanat alatt elrepül. Sajnos... Mindig azon gondolkodom, hogy kilopózom a hátsó ajtón velük, beviszem őket a szobába, leteszem őket az ágyamra és csak nézem őket... De nem lehet, sajnos nem tudnám itt biztosítani nekik azokat a körülményeket, amikre még szükségük van. Pedig nagyon jó lenne...

Másrészt már megtörténtek az első pelenkázások is. A dolog számomra nem új, keresztlánykámat is pelenkáztam már, mégis a saját gyereke az embernek más... Kicsit ügyetlen vagyok néha, már annyira finoman próbálom csinálni, hogy szinte már lecsúszik róluk az a bugyika. Meg a krémet is olyan bőszen kenem, hogy a nővérke rám szól, hogy hagyjak a következő pelenkázásra is a tubusban. Majd belejövök...

Meg persze van az etetés. Ami még elég speciális, szondán keresztül történik, amit levezetnek a gyomrukba. Én csak annyit teszek az ügy érdekében, hogy fogom a fecskendőt és tartom, közben csurog lefele a tejecske. Ami kb 10-15 perc. Szivecske 31 ml-t eszik, Kisbéka 19 ml-t. Majd még fog ez is gyarapodni, csak győzzek én is fejni!

És nem utolsó sorban rutinos PIC-es anyuka. Aki az újaknak elmondja a hasznos információkat. Hova menjél kérdezni, hogyan fejjél, hol találsz üveget, mikor látogathatsz, hogyan látják el a babákat, mit szerezzél be stb stb... Akit a nővérek már csak úgy hívnak, hogy a Herczeg lányok anyukája. 

Jelenleg 14 baba van az osztályon. Egy hármas iker, négy kettes iker és három egyes baba. Vannak kisebbek, nagyobbak, koraik, nem annyira koraiak. Most mi vagyunk a rangidősek, akik a legrégebb idő óta vannak itt. Egy kicsit most ránk irigykednek, hogy mi állunk a legközelebb az elmenetelhez. És hogy az mikor lesz? Sejtésünk sincs...

Legszívesebben kiszaladnék a kórházból és futnék... Egy olyan helyet keresnék, ahol csend és nyugalom van, egy rétre vagy egy erdőbe... Ha ott lennék, akkor felkiáltanék az égre és ezt kérdezném: ,, Miért teszed ezt velünk? Miért okozol nekünk ennyi fájdalmat?"

Nem értem...

Kedves Olvasó!

Ha olvasod az írásomat először is köszönöm, hogy érdekel a sorsunk! Írok, mert jól esik kiírni érzéseimet és gondolataimat, így sokkal könnyebb...

Másrészt szeretnélek kérni, hogy most ne gondold azt: ,, Szegények, miért pont velük történik ez?" ,,Miért veri a sors őket?" ,,Szerencsétlenek..." Hanem inkább gondold ezt: ,,Minden rendben lesz, sok erőt és kitartást nekik!" ,,Hiszek a csodákban és velük is meg fog történni!" ,,Küldöm nekik a pozitív energiákat!" Mert ezzel nagyon sokat segítesz nekünk, ha egy gondolattal is, hidd el!

Ez egy olyan történet, ami Happy End-el fog végződni, csak várd ki a végét! Hosszú lesz még, sok szomorúsággal és bánattal, egy-egy apró sikerrel, de a végén boldogok leszünk!

Köszönöm, ha úgy teszel, ahogy kértelek!

Üdvözlettel:

Harcos kislánykák büszke anyukája

Mert most még nagyobb szükségünk van rá! Bíznunk kell a jóban és a csodában!

Hédi ultrahang vizsgálata után a főorvossal leültünk beszélgetni... Elmondta a tényeket, hogy az eredményei romlottak, és a keringési, légzési funkciókon kívül a többi agyrésze károsodott. Ezen nincs mit ragoznom tovább...

Sokkoló a hír, mert bár hozzászoktunk a rossz hírekhez, ebben a gyenge idegállapotukban ez most megint padlóra küld minket... Az, hogy gyermekünk valószínűleg nem élhet teljes életet... Mérhetetlenül nehéz belegondolni ebbe és nagyon fáj ez az érzés....

De! Nem fogadjuk el ezt a tényt és nem törődünk bele. Amiket az orvosok mondanak tények, de mivan a mi kislányunkkal? Eddig is az életben maradásért küzdött és ezután is küzdeni fog. És mi is érte küzdünk, és megteszünk mindent, hogy az ő állapotán javítani tudjunk. Ha egy kicsit is, de rajta leszünk minden erőnkkel!

Hiszünk a csodákban! Talán az őssejtterápia segíthet, ami ezen a területen még gyerekcipőben jár, de már kísérletek folynak agykárosodott babáknál. Az eredmények megoszlóak, de más esélyünk egyenlőre nincs, mi ebbe kapaszkodunk. Bármilyen kezelés, ami javíthat az ő állapotán, azt végigcsináljuk!

Hinni, hinni és hinni... És ehhez kérünk erőt Uram, hogy adj nekünk abból nagyon sokat, mert ha van erőnk, akkor van kitartásunk, és akkor van hitünk és reményünk! És az erőt megérzik lányaink is, és azon lesznek, hogy küzdjenek. Léna azért fog harcolni, hogy megerősödjön, és hogy segíteni tudjon kishúgán. Hédi pedig azért fog küzdeni, hogy együtt szaladhasson a kertben nővérével majd!