3 napja történt mégis nehéz visszaemlékezni rá... És hogy hogy jutottunk ide, azt is nehéz megérteni.
Patológiai osztály keserves hasfájós éjszakái után kedves nővérhez odacammogok a pultba fájdalmas képpel ,,-Már megint fáj a gyomrom..." Várom hogy adjon valamit, savlekötőt, szurit, gyógyszert bármint ami enyhíthetné ezt a kínzó hasfeszülést meg gyomorfájást. Talán ez is azt gondolja, hogy hisztis terhes anyuka, feküdjön vissza, ilyen ez az áldott terhesség... De kedves nővér szerencsére kérdez is, a vérnyomásomról, mióta fáj, hol stb. Talán most kifogtam, ő lesz az én emberem aki megment ettől a ,,csodálatos" érzéstől. ,,-Menjünk a szülőszobára anyuka, ott majd megvizsgálja az ügyeletes orvos." Szülőszoba hallatára más már szaporábban venné a levegőt, én megnyugtatóan sóhajtok egyet, jártam már ott, tudom hogy méhszájvizsgálat majd egy kellemes koktél a vénáimba és már lazulhatok is...
Kukucs be, vérvétel, vérnyomásmérés, infúzió... semmi extra, a fájdalom marad még, de tudom, hogy hamarosan jobb lesz. Doktornéni aki éppen ügyeletes jön az eredménnyel.. ,,-Kicsit rosszak a májfunkciói, lekontrolláljuk reggel, ha addig rosszabbodnak az értékek, akkor lehet hogy meg kell császározni." Hopp vérnyomás 168ra felugrott, utánna már nem is mertem odanézni... Megnyugtatóan annyit mondott még, ha marad ez az állapot akkor még eltudjuk húzni. Naná hogy én el tudom még húzni, véletlenül sem szeretnék szülni! A cél a 34. hét, ezt a lányokkal is megbeszéltem, nem hagyom őket cserben, nem az a fajta vagyok. Milyen anya az aki ígér valamit és nem tartja be?? Drága férjemet hívom, kinyom... Kedvenc időeltöltése idejében járunk, éppen pecázik jól tudom. Talán azt gondolja, hogy éppen a fogási eredményről érdeklődöm éjjel fél3-kor. Pötyögöm az sms-t ,,Fontos lenne". Telefon csörög, elmondom a tényeket, mint mindig megnyugtatóan válaszol, hogy nem lesz semmi baj és jön 8ra a kórházba. Ez egy kicsit megnyugtat és bizakodom énis, hogy a májam tartalékolja magát még jó pár napig. Próbálok pihenni de közben érkeznek az anyukák a szülőszobára. Fújnak, nyögnek, járkálnak.. Én meg csak ott fekszem, és kukucskálok hátha valaki rám néz és mond valamit. A poci fájás enyhült, a picik nagyon rugdosnak. Szívhangjuk is rendben, Lénust nehezebb mindig megtatálni, kis ficánka a drágám.
Talán 8 óra amikor jön a doktornéni... ,,Sajnos az eredmények további romlást mutatnak, szóltunk már a doktorúrnak, jönni fog a műtétre." Hellp-szindróma.... SOKK...
Könyörgök a doktornak aki, szintén ugyanezt eldarálja nekem ,,-Nem lehetne ezt még elhúzni valahogy? Kezelni gyógyszerrel?" A válasz nem... Talán innentől kezdve az egész olyan visszaemlékezve, mint amikor nézel kívülről egy monitort, magadat látod, ahogy pörögnek az események, de nem tudod felfogni épp ésszel, annyira gyors minden.. Dokim megérkezik elmondja a tényeket, bólogatok sírok de nem megy kimondani a szavakat... Sírok.. Nővérke add be antibiotikumot, tüdőérlelőszteroidot és én csak sírok... Érkezik az neonatológus, elmondja hogy a babákkal ketten külön fognak foglalkozni és van hely a koraszülött osztályon, hogy nagyon kicsik és éretlenek lesznek még, hogy inkubátorba fognak kerülni és hosszú és nehéz napok fognak következni.. Még mindig csak sírok... Drága férjem beengedik, (miután már kint toporzékol jó ideje a szülőszoba előtt) aki próbál nyugtatni, de tudja már ő is hogy ez baj, látom a szemében, de erős marad, és próbál nyugtatni.... Sírás... Borotvál a nővér, kedvesen rámmosolyog, de nem mond semmit... Adj erőt Uram...
Megérkezik a beteghordó srác és már meztelenül fekszem a hordágyon, elkezdek remegni, nem érzek semmit csak azt a mérhetetlenül nagy félelmet. A műtőben csomó zöldruhás ,,mumus", a dokit felismerem, a többit nem, nem is érdekel... Jóddal bekennek, úgy remegek, csodálom hogy sikerül ezt megoldani... Fejem fölött látom hogy lassan beszívom azt amitől nem érzek majd semmit.... és végül csend.
