Visszaemlékezés nehéz a műtét utánra, főleg az időrendi sorrendre, de mindegy is.....
Távolba meredek, egy szokatlanul tiszta és igényes kórházi szobába, ez furcsa... Kórházi viszonylathoz képest nagyon modern, jó. Első kérdés a nővérhez: ,,-Babák? Hogy vannak a babák?" Rámnéz meredten, semmi érzelem arcán ,,-Majd jönni fog az orvos és tájékoztatja a részletekről." Kössz... Tapogatom a hasam, kicsit lapos, hiányérzetem van. Valami hiányzik...
Kicsit homályos minden, jön a dokim, kedvesen mosolyog, ez talán biztató. Nagyon sok mindenről beszél, sok mindent el is felejtettem már belőle. Elmondja, hogy a műtét nagyon jól sikerült és szerencsésen alakult. A két baba kinnt van és a koraszülött osztályon vannak, 1120 és 830 grammal. Hédi (a nagyobb baba) fertőzést kapott a mekóniumtól (magzatvízbe belekakilt), az állapota stabil. Léna ( kisebbik baba) életfunkció is jók. Fogadom a tényeket de felfogni még nemtudom, ez nem az a nap... Csövek lógnak ki belőlem, infúziók, katéterek, nem fáj semmi. Gépiesen csinálom amit a nővér mond, nem valami kedves, kicsit bosszant. Az őrzőben vagyok, ide kerülnek a műtét utániak. Vicces, ahogy a császáros anyukák járkálnak mint a zombik. Mosakodunk, járkálunk de csak óvatosan, minden egyes lépést meggondolva, a katéteres zacskó helyesen lóg le a pizsamáról. Iszunk és eszünk, mert ezt mondják. Családból beszélek mindenkivel, kérdezik hogy vagyok, senkisem sír, mindenki nyugodt. Gáborral is beszélek, mesél nekem a babákról. Nagyon formásak és szépek aztmondja. Naná hogy azok, a mi gyerekeink, erről kétségem sem volt. Estére bejöhet hozzám látogatni, pedig jobban szeretném ha már mellettem lenne. Még pár doki meglátogat, de nem emlékszem már, hogy miket mondanak, csak a tények amiket már ismerek. Vér eredményeim rendben vannak, májenzimeim értékei csökkentek. Haragszom a májamra...
Megkérdezik, hogy akarom-e látni a babákat. Egy hülye kérdés... Feltápászkodom nehezen és beleülök a tolószékbe. Gurulok a folyósón, nagyon izgulok... Megérkezünk az osztályra, felülre a táblára írva: PIC
Az illat kellemes, babaápolókrém illat, ezt szeretem. Gépek sípolnak, fújnak, szívnak, mindenki sürög forog. Dobozban fekvő piciny emberkék. Nézem őket és keresem az enyémeket. Hogy is ismerhetném fel? El sem tudtam képzelni hogy mennyi lehet egy 830 és egy 1120 grammos kisbaba. Nagyon picik itt mindannyian a babák. Először Lénát mutatják meg. Nagyon apró, piciny törékeny baba. Potyognak a könnyeim. Tényleg, ahogy a Gábor is mesélte formás, szép. Hosszú lábacskái és talpai vannak, az ujjai is hosszúkásak. És vannak hajuk, nagyon szép. Ha tényleg a gyomorsavon múlna, akkor nem csodálom... Figyelem és tanulmányozom, nézem. Furcsa, hogy ő az enyém, az én vérem. Nehéz felfogni. A nővérek mondanak pár információt, de nem nagyon tudok figyelni, még mindig csak nézem. Annyi cső lóg ki belőle, sajnálom szegényt. Utánna gurulunk Hédihez. Ő jólvan, nagyobb baba, ő is nagyon formás. Újra potyognak a könnyeim. Figyelem őt is, vizsgálgatom, nézegetem, keresem a hasonlóságot. Nagyon furcsa érzés ez... Talán az, hogy ők ottvannak és nem a hasamban.
Visszagurulunk, befekszem az ágyba. Elalszom mert nagyon fáradt vagyok. Valahogy estefele lehet, Gábor is megérkezik. Látom rajta, hogy fáradt, főleg a szemein. Megnyugtató, hogy ittvan, nagyon örülök neki. Mesél megint a babákról, hogy látta őket, hogy milyen aranyosak, hogy melyikőnktől örökölték a lábaikat, fejüket, kezeiket, szájukat. Jó erről beszélni, bár én még nemtudom eldönteni. Nehéz az érzés, fájdalmas, de nem nyom el annyira. Este bemehetünk együtt is hozzájuk. Elindulunk a folyósón, mostmár magamtól járok, nem annyira fájdalmas csak lassú. Megérkezünk pic-re és a kellemes illat. Együtt nézzük őket, tényleg hasonlítanak ránk. Megérinthetjük, miután alaposan lefertőtlenítettük a kezünket. Nagyon puha a bőrük, finom kis pelyhes szőröcskék vannak rajtuk. Édesen megmozdulnak, kicsiny mozdulatok ezek. Szájuk a Gáboré az egyértelmű, ezt már láttuk az ultrahangképeken is. Szép húsos szájak. Lábaik kezeik talán az enyémek, anyukám mondta mindig, hogy hosszú vékony lábaim kezeim voltak amikor megszülettem. Manikűrös kezek, ezeket is tőlem örökölték, még megfogják nekem hálálni. Hajuk sötét, Lénusnál nem látni a sapija miatt. Hédire ránézek és Gábort látom benne, a fejformáján főleg. Nagyon helyes és nagyon aranyos. A mieink, de még mindig nehéz felfogni. Még benntkellene lenniük a hasamban, de kinnt vannak. Mintha kapnánk egy kis ablakot ahová betekinthetünk hogy megnézzük őket, tessék ittvagyunk nézhettek minket. De kinnt nekünk egy kicsit nehezebb... Nehéz....
